A közelmúltban egy baráti csevely során a művészetekre terelődött a szó. Szó szót követett, s pár perccel később vöröslő fejjel, üvöltve próbáltam meg meggyőzni beszélgetőtársam: a dadaizmus nem művészet.
Hogy lehetne művészet az, ami mindent tagad, ami a művészet? Hogy lehetne művészet az, ami rád akarja erőltetni, hogy téves a világképed? Hogy állíthatja be magát egy magát művészeti ágnak nevező valami felsőbbrendűnek az egész világgal szemben?
Amikor a dadaistákra gondolok, kamaszkorú lelkületben ragadt, lázadni próbáló felnőtteket látok. Embereket, akik ugyanúgy rosszul hirdették másságukat, mint a mai csilivili ruhákban felvonuló melegek. Utóbbiakkal semmi bajom, már kifejtettem álláspontomat
itt és
itt.
Ha a dadaistákra nézek, voltaképp a magyar politika mindenkori ellenzékét látom: semmi konstruktivitás, csupán a többség javaslatainak már-már automatikus visszautasítgatása. Ha konkrét példát szeretnék hozni, akkor a jelenlegi (szerk.: hát ezt se ma írtam) ellenzék kivonulásai jutnak eszembe.
Hadd tisztázzak valamit ennek kapcsán egyszer s mindenkorra: „pártatlan” vagyok. Sokat foglalkozom a politikával (elvégre ezek az emberek irányítják az életünket valamilyen formában) – ez alatt a TGE-t, a híreket és a parlamenti közvetítéseket, időnként a HVG-t értem –, de egyik párt sem felel meg az igényeimnek – ez lesz a második választás, ahol élhetek szavazati jogommal és itt is érvénytelen szavazatot szándékszom leadni. Még az elempé sem volt alkalmas arra, hogy „megtérjek”, lévén zöld programja ellenére is szürke. Megvetem a jelenlegi hatalmi klikket, de tájékozódom róluk.
Kimiccól