A közelmúltban egy baráti csevely során a művészetekre terelődött a szó. Szó szót követett, s pár perccel később vöröslő fejjel, üvöltve próbáltam meg meggyőzni beszélgetőtársam: a dadaizmus nem művészet.
Hogy lehetne művészet az, ami mindent tagad, ami a művészet? Hogy lehetne művészet az, ami rád akarja erőltetni, hogy téves a világképed? Hogy állíthatja be magát egy magát művészeti ágnak nevező valami felsőbbrendűnek az egész világgal szemben?
Amikor a dadaistákra gondolok, kamaszkorú lelkületben ragadt, lázadni próbáló felnőtteket látok. Embereket, akik ugyanúgy rosszul hirdették másságukat, mint a mai csilivili ruhákban felvonuló melegek. Utóbbiakkal semmi bajom, már kifejtettem álláspontomat itt és itt.
Ha a dadaistákra nézek, voltaképp a magyar politika mindenkori ellenzékét látom: semmi konstruktivitás, csupán a többség javaslatainak már-már automatikus visszautasítgatása. Ha konkrét példát szeretnék hozni, akkor a jelenlegi (szerk.: hát ezt se ma írtam) ellenzék kivonulásai jutnak eszembe.
Hadd tisztázzak valamit ennek kapcsán egyszer s mindenkorra: „pártatlan” vagyok. Sokat foglalkozom a politikával (elvégre ezek az emberek irányítják az életünket valamilyen formában) – ez alatt a TGE-t, a híreket és a parlamenti közvetítéseket, időnként a HVG-t értem –, de egyik párt sem felel meg az igényeimnek – ez lesz a második választás, ahol élhetek szavazati jogommal és itt is érvénytelen szavazatot szándékszom leadni. Még az elempé sem volt alkalmas arra, hogy „megtérjek”, lévén zöld programja ellenére is szürke. Megvetem a jelenlegi hatalmi klikket, de tájékozódom róluk.
Na de vissza az eredeti témára. A dadaisták nyilvánvalóan és félig-meddig elismerten a közfelháborodásból származó figyelemre hajtottak. Semmiféle racionális (és mielőtt valaki okoskodni kezdene: irracionális magyarázat nincs, csak a bolondoknak való) magyarázat nincs arra, hogy miért alkotnak saját nyelvet például. Egyes szakemberek a dadaizmust inkább egy életformának és eszmerendszernek tartják, mint művészeti ágnak. Ezzel száz százalékosan egyetértek. Elmebeteg eszmerendszer, zagyvaságba menekülő eszmerendszer, de eszmerendszer. Nem művészet. Én is rá tudok rakni egy pörgő biciklikereket egy hokedlire. Ettől nem leszek művész. Egy műalkotásra azért nézünk fel, mert mi nem tudjuk megcsinálni. Mert a művész több nálunk és olyat tud alkotni (ergo úgy tudja kifejezni gondolatait), amit mi sohasem leszünk képesek.
Ebbe a kategóriába számomra nem fér bele egy hokedlire rakott kerék. Lehet, hogy vannak olyan emberek, akik számára ez egy istenadta tehetség (Óh! Rárakta! A kereket! A hokedlire! Zseniális! Bravó, vivát!), de azok elmekórtani esetek.
Nézzük meg a zenét. Hasonló különállás hatotta át ezt az időszakot (ha jól tudom, ez a szecesszió időszaka a zenében – javítsatok ki, ha tévedek) ebben a műfajban is. Mindennek ellenére a korabeli szerzemények (pl. Debussy alkotásai) szépek és kellemesek.
Egy műalkotás egyik sarokköve – természetesen – az, hogy érzelmeket váltson ki a szemlélőből. Szerintem ott valami baj van, amikor ez az érzelem a zavar.
Természetesen nem a „megzavart az alkotás” és a „very disturbing”-kategóriára gondolok, hanem az „ez most mi a franc akar lenni?”-csoportra. Amikor valaki csak fröcsköli a festéket (Jackson Pollock), akkor egy ötévest utánoz. Nem tudom, Pollock dobta-e ki valaha is egy alkotását azzal a felkiáltással, hogy „Ez rossz!”, mert ha igen, akkor az legalább sejtet valami elképzelést és koncepciót a részéről.
Elképzelés és koncepció. Számomra mindig is ez hiányzott a dadaistákból, kiknek krédója a „mi nem?” is lehetne. Nem nyújtanak alternatívát a társadalmi normákra, melyeket kamaszos fellángolásból dogmáknak neveznek - így talán nem is igényelnének alternatívákat –, csupán az átlagember megzavarásával és felháborításával ideig-óráig felhívják magukra a figyelmet.
A dadaista (és ha már itt tartunk: a költészetben általam mélyen megvetett szimbolista /na, őket nem ítélem el, mert nem állítják azt, hogy én egy hülye barom vagyok az értékrendemmel együtt – csupán nem tetszik/) irányzat napjainkra nem rendelkezik komoly kulturális jelentőséggel. Nem ért el kulturális forradalmat, nem szorította ki a „rossz” dolgokat, mely több, mint két évezred természetes evolúciójával fejlődött ki. S ez így van jól.
Egy irányzat, mely mindent csak tagad és felsőbbrendűnek tartja magát, nem nevezhető művészetnek. Miért nem? Mert akkor bármi lehet műalkotás – más szóval semmi sem.
A dadaizmus utófutára lett a szürrealizmus. Sok volt dadaista feje lágya benőtt, és talált egyfajta alternatívát, melyet mutathatott a világnak. Bár többé nem volt műalkotás egy darab fa meg egy kecskeszarv, és újra volt értelme esztétikus dolgokat alkotni, a szürrealista irányzat többé nem jelentette ki, hogy a társadalom, mint olyan, minden jelentős kérdésben téved. Ők alternatívát kínáltak és nem állították, hogy mindenki más hülye.
Minden dadaistának ajánlanám figyelmébe ezt a mindenképpen finomabb és épp ezért elfogadottabb, mérges blogposztokat nem generáló, valódi művészeti irányzatot.
Kimiccól