Egészségi állapotom miatt kissé megkésve, de szeretnék véleményt nyilvánítani a fantasztikus színvonalú, véres küzdelmet hozó, epikus (ez most helyes, Lady Angel?) kilencven percről a messzi Nyugaton.
Ez a meccs ugyanis nem volt már más, mint a mazochista nézők lehetősége, hogy házhoz menjenek a pofonért.
Egy igen hosszú évtizeden keresztül néztem a magyar válogatottnak nevezett bohócgárda vergődését. Mindig is szerettem a vesztes ügyek mellé állni, és behugyoztam az örömtől, amikor Görögország EB-t nyert. Szó mi szó: szeretem a kiscsapatokat, és inkább ez tartott a selejtezők bámulása mellett, mint a tény, hogy a nemzeti tizenegyről van szó.
A Mattyejusz-érát is végigszenvedtem, naivan örülve a 2004-es „berni döntő-visszavágónak”. Koeman érkezésekor érzelmi sztázisban voltam – az állandó edzőváltások és hozzáállási sár közepette a francot sem érdekelte ez a mocsok. A meccseket néha megnéztem, de csak ha nem volt alternatíva.
Na de jött Koeman. A dánok ellen döntetleneztünk itthon – ez még nem volt olyan nagy dolog. Na de nem sokkal utána jött a svédek elleni idegenbeli meccs, ahol elalélhattam az örömtől. Bár kikaptunk, végre azt mondhattam magamnak: azt a rohadt, végre egy támadó szellemű csapat!
…és ezt nem is mondhattam többé, egészen az U20-as válogatott elképesztő szerepléséig, ami életemben először rávett arra, hogy utánpótlás-meccset nézzek.
…és ezt nem is mondhattam többé, egészen az U20-as válogatott elképesztő szerepléséig, ami életemben először rávett arra, hogy utánpótlás-meccset nézzek.
A nagyválogatott Málta ellen oda-vissza szenvedett (hiába lett hazai pályán 3-0, az utolsó két gól a meccs végén csorgott be, nagyon szenvedős 60-70 perccel mögötte), ahogyan Albániát sem játszották le a pályáról. Nem volt ezzel bajom: végtére is négy meccset nyertünk zsinórban!
És ekkor jött a svédek elleni cilinder. Tele fossal.
A magyar csapat halálosan érdektelenül, az idegenbeli játékhoz képest semmit sem mutatva szenvedett. És ez az, amit a drukkerek nagy része képtelen megbocsátani Koemannak: ha idegenben majdnem működött a nézőkényeztető, agresszív játék, itthon miért nem próbálkoztunk vele? Pláne, hogy nem is a továbbjutás volt a cél!
A magyar csapat halálosan érdektelenül, az idegenbeli játékhoz képest semmit sem mutatva szenvedett. És ez az, amit a drukkerek nagy része képtelen megbocsátani Koemannak: ha idegenben majdnem működött a nézőkényeztető, agresszív játék, itthon miért nem próbálkoztunk vele? Pláne, hogy nem is a továbbjutás volt a cél!
Na mindegy. Mindenesetre ez a mérkőzés mérföldkőnek bizonyult a magyarfoci-történelmemben: a portugál meccset a gólig néztem, majd káromkodva átadtam barátnőmnek a távirányítót, miszerint nézzen, amit akar, engem ez már nem érdekel. Mindegy, legalább ő jól járt.
A lisszaboni meccs már teljesen érdektelen volt számomra. Kétszer rányomtam a sportgézás szöveges közvetítésre, és olvasgattam az NST-bejegyzést, de ennyiben kimerült a kontribúcióm. Ugyanennyire letojtam a dán meccset, amit, mondjon bárki bármit, szerencsével nyertünk meg, s a mostani belgát is.
Jól tettem. Amennyire kivehettem a tudósításokból, a szokásos szar magyar gárdát láthattuk csúszkálni-úszkálni a pályán.
Koeman még barátságos meccsen sem kockáztat. Erre csak azt tudom mondani, hogy beszari.
Orbántól is fél – beszari. Szíve joga, de nem kötelező ezzel a válogatottal szenvedni, ha ennyire nem érdekli.
Orbántól is fél – beszari. Szíve joga, de nem kötelező ezzel a válogatottal szenvedni, ha ennyire nem érdekli.
Engem sem érdekel már.
Kimiccól