Kritikus ember vagyok. Ez a blog olvasói számára nyilvánvalóan nem újdonság. Talán viszont némi meglepetéssel hathat, hogy nem ítélem el a spiritualitás minden formáját. Ha magyarázatot akarunk (ami pedig általában nem árt) bizonyos dolgokra, szerintem megtehetjük. Nem lesz tudományosan megalapozott, de tudományosan értelmezhető mindenképp.
Bár nem ez a poszt témája, de szánhatunk a gondolatnak egy bekezdést: a kézrátételes gyógyítás és az energiaátvitel olyan dolog, melyre néhány orvos is azt mondja, hogy „csinálják, ártani nem árthat, én jelenleg nem tudok mit tenni” és különös (szándékosan nem használom a „csodálatos” vagy „hihetetlen” szavakat) gyógyulások tanúi is lehetünk. Ha erre valaki tudományosan elfogadható magyarázatot igényel, én azt mondom, hogy ez önszuggesztió a kezelő és a kezelt részéről is. Az elme teremtő hatalmáról egyre többet írnak, s úgy gondolom, minimum a pszichés eredetű betegségek kezelhetőek azáltal, ha a páciens és kezelője kölcsönösen vakon hisz a gyógyulásban és a gyógyítási módban. Olyat még nem is láttam, hogy egy szkeptikus ember meggyógyult volna a kézrátétel miatt – persze tévedhetek.
Summa summarum, vannak elfogadható spirituális gondolatok egy racionális ember számára is, legalábbis számomra. Ami azonban elfogadhatatlan, az az, amit én csak „populáris spiritualitás” néven nevezek, ami nem más, mint mentségkeresés. Mindannyian ismerjük azokat az embereket, akik kéjes élvezettel használják a „karma” és „bevonzottam” (utóbbi imprecíz és primitív hangzású) szavakat arra, hogy lerázzák magukról a felelősséget, mint a közmondásos kutya a vizet. Róluk beszélünk – azokról a kispolgárokról, akik a rendszer és a szomszédok szidását megunva átnyergeltek valami megfoghatatlanra és megcáfolhatatlanra. Mert ugye nem azért nincsenek barátaim, mert elviselhetetlen vagyok, hanem ez egy karmikus kötés… nem azért nincs munkám, mert lusta vagyok keresni, hanem bevonzottam egy munkakerülő ismerősöm aurája miatt… nem azért nincs párkapcsolatom, mert képtelen vagyok egy kicsit figyelni a másikra, hanem azért, mert az Ikrek jegy szülötte vagyok és ezért túl sokat beszélek… a lista a végtelenségig folytatható lenne.
Személy szerint az asztrológiával, mint olyannal, nincs bajom. Nekeim nem fog megnyugvást okozni a különböző szextilek és kvadrátok ismerete, de merem remélni, hogy a bolygók és csillagképek mindössze jelképekként működnek – s amíg valaki útkeresésre és nem mentségkeresésre használ valamit, addig jöhet. A hülyét meg bármivel félre lehet vezetni, nem csak ezzel – a banánlevelesdi például undorító lehúzás. De mentségkeresésre ez is tökéletesen alkalmas.
Na de mielőtt ismét belemerülnék abba, hogyan is értékelek különböző spirituális dolgokat, folytatnám a populáris spiritualitásról szóló fejtegetésemet. Az egy dolog, hogy veszélyes, mert az egyén elveszíti felelősségérzetét. Az a másik, hogy ez az egyén korábbi problémáit csak fokozza, elvégre nem is próbálja meg megoldani őket.
Mindenki, aki azt propagálja, hogy az egyénnek nincs kontrollja a sorsa fölött, hogy vannak bevégeztetett és megváltoztathatatlan dolgok, hogy a csillagképek pozíciója miatt képtelen hatékonyan dolgozni a munkahelyén, vagy a körülötte lebegő színfolt miatt olyan a jelleme, amilyen, az kártékony. Szándékosan használtam most túlzásokat és pontatlan meghatározásokat, hogy hangsúlyozzam: aki még a saját témakörében is hülyeségeket beszél, az akár tönkre is teheti a másik életét. Nem mintha ő nem asszisztálna hozzá.
Csak azért nem teszünk semmit, mert egy nagy, emberfeletti hatalom – lett légyen akár a Sors, akár egy Isten, akár az ógörög Fátum – kontrolljában hiszünk? Ez esetben valamit igen rosszul csinálunk, országos cimboráim.
A sorsunk a saját kezünkben van. Hihetünk a megfoghatatlanban, de fogjuk meg, ami megfogható.
Ha valaki valamelyik nagy vallásra asszociált volna, talán nem a véletlen műve.
Kimiccól