Ez akár a másik blogomra is mehetne, de a NapiSzarVers emlékére és tiszteletére itt publikálom.
Már olvashattátok, hogy mi a bajom a dadaizmussal. Ha ehhez hozzáveszitek, hogy nem vagyok a szimbolista költemények nagy barátja, akkor, azt hiszem, nem kérdés, hogy mi a véleményem a kortárs művészetről.
Főleg az olyan verseket utálom, ami kijelenti, hogy a vers, mint olyan, rossz dolog és a mű valójában nem is vers, hanem… valami más. Hasonlóan idegesítő az a vers, ami ostorozza és leokádja az irodalmat és a verselést (van egy ismert francia szimbolista vers, ami nálam nagyon kiverte a biztosítékot, de nem találom).
Szóval kortárs versek – és a bezárt, komolyan kritizált NapiSzarVers blog.
Utóbbit sajnos nem volt szerencsém olvasni – későn szereztem tudomást róla, s mire odaértem, a gyilkos már rég eltűnt, csupán egy égő cigarettát hagyva maga után.
A Google csodája révén mégis betekintést nyertem.
És minden sor igaz. Szétszedik a szar verseket. Nincs ezzel semmi baj.
Vannak olyan költemények, melyek elsőre meg nem érthető mély jelentéssel bírnak. És vannak olyanok, amik csak írják a szart. Az értelmetlen összevisszaságokat.
Bizonyára mindenki hallott a virginiai mészárlásról, illetve a korábbi „Columbian High School massacre”-ről (én az angol wikin olvastam utána hajnali kettőkor és remekül aludtam). Az emberi elme furcsa felépítése miatt mind a kettőről készítettek flashjátékot, egyiket sem játszottam, de a neten utánuk olvastam: a „Super Columbine Massacre RPG!” a 1999-es tragédia hatodik évfordulóján jött ki, és tartalmaz némi mélyebb mondanivalót is, például megkapargatja az ilyenkor teljesen felfoghatatlan „miért?”-et és megpróbált rávilágítani arra, hogy a média szenzációként tálalta az esetet és hasonlók. Az, amit ennek kapcsán most előhoznék, az az, hogy a készítő végső soron kiállt műve mellett, támogatókra is talált, bár a program megítélése még mindig nem egységes. Erre később visszatérünk. A másik produktum nem sokkal a tragédia után készült, semmiféle tartalmat nem hordozott, sőt, a készítő először 2000$-t kért a levételért, majd plusz ezret a bocsánatkérésért. Senki sem fizetett, nagy volt a közfelháborodás. Számomra ez a különbség a két, nagyon kényes témát boncolgató „termék” között: az egyiknek van tartalma és a készítője megvédte a nyilvánosság előtt, a másik pedig… hagyjuk.
Elnézést, de egyes kortárs művek és alkotók számomra az utóbbi kategóriába tartoznak.
Money whores. Mindent szabad, csak szólásszabadni nem?
Most nincs energiám ezt fejtegetni… hadd idézzem egyik régi versemet:
Egy elvont költemény
Lassan kezdődik az elvont költemény,
- ide jöjjön egy értelmetlen mondat,
A józan észt balgán félrevetem én,
S velem az „eszme” hülyeséget mondat.
Hopp, ide veled, bolond allegória
S voltaképp minek a rím? Le vele!
Vessünk meg mindent, mi még a múlt titka,
Sugalljon értelmetlent az eszme!
Elvont mondatok sorakoznak lassan,
Hogy a jövő nemzedék fejtegesse balgán,
Kicsit lamentálok depressziósan,
Drámázva állok az Értelemnek ormán.
Mondok néhány egetverő baromságot,
S meghamisítom, mi mennyit ért,
Megcáfolom ám az alapigazságot
- egy morzsányi figyelemért.
"Eleinte nekem sem tetszett a napiszarvers blog. Sokáig úgy éreztem, hogy bár a kortárs költészetre pont ráférne egy kiadós pedagógiai célzatú fikázás, de (...) idővel rájöttem, hogy szellemesebb ugyan lehetne a blog, de tartalmasabb nem biztos." (sötéthülye.tahóbarom)
Kimiccól