Hadd meséljem el tegnap esti élményemet. Voltaképp színdarabkritikusnak állok, ahogy elregélem Önöknek, Nektek, hogy mit tapasztaltam tegnap este az Újszínházban. Korábban a Még egyszer hátulról című nagyon szórakoztató, de befejezésében szánnivaló (napokig azt hittem, hogy valami technikai probléma miatt kellett úgy és akkor befejezniük, ahogy) darabot láttam ott, és megragadta a figyelmemet a Keleti pu. című darab ajánlása.
Szeretek magunkon nevetni és a magyar valóságról korrajzot látni. Imádom a görbe tükröket. Valahol ez a blog is erről szól. Nagy lelkesedéssel vártam a tegnap estét annak reményében, hogy kikacaghassam magam ezen a gyarló világon.
Ez a darab – mint utólag utánatájékozódtam (mert a baráti ajánlások korábban elegendőnek bizonyultak) – felváltva kap hideget is, meleget is. Számomra ez életem első darabja, amit az első felvonás végén otthagytam.
A másik produkció, ami nagyon nem tetszett nekem anno, a József és a színes szélesvásznú álomkabát volt. Ez azért nem tetszett, mert nem kezelte kellő komolysággal a történetet és a címszereplő álomkabát jelentősége a nulla és a mínusz egy környékén mozgott. De ezt végigültem.
Ironikus módon a Keleti pu. elfelejt vicces lenni. Tükör az van, persze, de nem görbe. Az első felvonás mocskos pályaudvarpadlóról, tolvajról, rendőrökről, kurvákról, megcsalásról és megcsalatásról, hazugságokról és hajléktalanokról szól.
Ebből is látszik a probléma, ami csak akkor esett le nekem, mikor ugyanazt a színészt negyedjére láttam más kosztümben: nincs főszereplő, nincs főszál. Csupán kis jelenetek, 10-20 perces sketchek, melyeket csak a helyszín tart össze. A gondolat, hogy ezt ebben a formában színpadra viszik, szomorú. Mégpedig azért, mert volt nem egy olyan szál, amit boldogan néztem volna két felvonáson keresztül is.
A darabot Rudolf Péter rendezte, ki – remélem – nem csak az Üvegtigrisből és a Beugróból ismert olvasóimnak, s ez a tény már előre sejtette, hogy itt keserédes nevetés várható.
Nem is lett volna ezzel baj. Csak az édes hirtelen eltűnt.
Tapasztalataim szerint hasonlóan rudolfpéteri – már elnézést, ha tévednék – az a megoldás, hogy mindenki üvölt a színpadon. Ezzel csak az a bajom, hogy az esetek nagy részében felesleges volt. A hangos, rekedtes kiabálás néha nem fokozza, hanem rontja az adott mondat vagy gondolat fényét, s csökkenti a jelentőségét. Ez mindig zavart, már több helyen is láttam.
Mivel rövid jelenetekre épül a darab, nem léteznek kidolgozott karakterek. Namármost, én rendszeresen írok (s ezért sajnos nem tudok egy darabot nézői szemmel nézni) novellákat, általában két oldalnyi terjedelemben. Még az én szereplőm sem annyira egydimenziósak és jellegtelenek, mint az itt látott figurák (kivétel a tánctársulat, kiket boldogan néztem volna két felvonáson keresztül). Voltak olyan karakterek, akik csak öt percig voltak jelen a színpadon, hogy aztán soha többé ne láthassuk őket.
A komédia nem feltétlenül egy súlytalan műfaj. Gondoljunk csak a Molière-féle A fösvényre. Nem véletlenül hoztam azt példának. Egy komédiában is lehetnek jellemek, emberi összecsapások, dráma a drámában. S ez hiányzott ebből a darabból, de nagyon.
Sokat akart a szarka, s nem bírta a farka. Túl rövid időbe akart túl sokat belezsúfolni az alkotás, és ez meglátszott. Minden szál vérszegény volt, és ami a legrosszabb, a darab felépítéséből adódóan jelentéktelen. Mindent meg akart mutatni, és semmi sem jött át.
Sok volt a túlzás is. Bizonyára sokat számít, hogy ritkán járok az Újszínházba, de még mindig nem tudtam megszokni a forgó színpadot (mellyel máshol még nem találkoztam). A már többször emlegetett Még egyszer hátulról egyetlenegy jelenetnél alkalmazta (a pocsék befejezésnél), de ott volt értelme: összekötötte a színpadi színpad két oldalát.
Itt nem volt. Pörgött, forgott, ahogy az egymástól független jelenetek váltottak, s csupán arra volt jó, hogy látszólag nagyobb térben válassza el őket.
Arról már ne is beszéljünk, hogy a parfümárus – vagy mi a fene – a hajléktalanok láttán idegrohamot kap és egy számomra ismeretlen ultrarock-techno-mianyavalya és villódzó fények egyvelegében üvöltve dobja ki a táskáját a kukába. Komoly WTF esete forgott fenn a nézőtéren.
A felvonás végén bombariadó volt a Keletiben. És a fejemben is. Sajnos pontosan tudtam, hogy a második felvonás olyan lesz, mint az első – és az első nem tetszett.
Inkább hazamentem.
Összességében: ha amúgy is végig anyázol a Keletiben, még akár tetszhet is ez a darab. Elvégre anyázhatsz tovább. De ha szívből, őszintén akarsz nevetni, akkor keress mást.
http://szinhaz.blog.hu/2009/01/15/keleti_1 (kommenteket ajánlom)
Kimiccól