Kedvenc retro zöldségesem Kőbányán található.
Külső és belső megjelenésében tökéletesen idézi a 80-as évek hangulatát. Mivel gyakorlatilag közvetlen szomszédom, ezért olykor, olykor betérek hozzá kicsit „nosztalgiázni”.
A piaci rés, amit a tulajdonos megtalált, meglehetősen szűk.
Azért is, mert a környéken sarkonként belebotlik az ember egy hasonló üzletbe, és azért is, mert a tulajdonosok sajátos stílusát többnyire csak a mazochisták élvezik.
Ketten vannak. Egy középkorú házaspár.
A férj a beszédesebb – „jobb, ha átmész a túloldalra, ha meglátod”-típus. A feleség a mogorvább. Ha jól belegondolok, nem is igen hallottam beszélni az árak közlésén túl.
Mint a legtöbb hasonló típusú zöldségesnél, rengeteg rekesz, láda fekszik kint a bolt előtt és abból kínálják a portékát. Az eladó-tulajdonos házaspár el is várja, hogy az itteni árukat a vevők saját maguk rakják bele egy az erre a célra kiselejtezett műanyag tálba. Amit aztán bizonyos korrekcióval le is mérnek. Mindenki boldog. A vevőnek megvan az illúziója, hogy azt vett, amit akart, a boltos pedig kicsit úgy érezheti magát, mint egy passzív jövedelemből élő milliomos. Persze azért a drágább és kényesebb áruk bent vannak az üzletben, részben a gyorsabb kezű vásárlók, részben az áru kímélése miatt.
Valamelyik nap a feleség ált az aprócska bolt kopott pultja mögött és mivel a férfit nem láttam a közelben (nem lévén időm fél órát csevegni a heti totótippekről), beóvakodtam a boltba és körbegusztáltam a választékot.
Kint az ajtó előtt egy nagy ládában a benti ár feléért árult nagy tv paprikákat találtam. Azzal a különbséggel, hogy a színük inkább pirosra hajazó volt, mint sárga. Magam ezt a fajtát talán még jobban is kedvelem édesebb íze miatt, ezért le is csaptam a kínálkozó lehetőségre.
Felvettem a nehéz évek sorát idéző, megállapíthatatlan színű műanyag edényt és elkezdtem belerakni a paprikákat. Ekkor olyan dolog történt, amire egy éve, mióta a boltot ismerni van szerencsém még nem volt példa.
A tulajdonosnő megszólításával tüntetett ki!
Természetesen csupán onnan a pult mögül. A távolságot érdes bariton hangjának egy jelentős fokozásával igyekezett áthidalni. Nem bízva azt a véletlenre beleadott apait, anyait. A légvonalban másfél méteres űrt így aztán egy orkánszerű bömbölés töltötte meg, ami a fülemhez érve egy pillanatra annyira összezavart, hogy másodpercekig nem is tekintettem valóságom tartozékának.
Ha lehetséges, még jobban rákapcsolt a hajókürtre a vitaminok bősz Cerberusa:

-         Nem hallja?! Ne válogassa a paprikát!

Miután konstatáltam, hogy nem a készenléti rendőrség kommandós egysége ütött rajtam, csupán a tulajdonos reklamálja a vásárlási fegyelmemet, kissé meghökkenve megkérdeztem:

-         Merítenem kellene-é a paprikát és ha igen, akkor mivel, és főként milyen okból?

-         Nem azért van olcsón kitéve, hogy válogassák! - jött az ésszerű felelet.

Én hivatkozva a közel egyéves szokásjogra és a zöldségek szinte tökéletes hasonlóságára, megpróbáltam deviáns viselkedésemet megmagyarázni. Sajnos másodlagos közlésben már nem tudom teljes valójában visszaadni a párbeszédet és annak kellemes, rendszerváltást megelőző hangulatát.
A konklúzió mindenesetre hamar megszületett.
Kölcsönösen megállapodtunk abban, hogy ezentúl ha máshol vásárolok, talán szerencsésebbek és elégedettebbek leszünk mind a ketten. Magam pedig fogtam a pénztárcámat és elsétáltam, az írd és mondd 50 méterre lévő másik boltig és megvettem, amit elengedhetetlennek tartottam.

Napjában tízszer is elmegyek az apró boltocska előtt, vevőt is látok néha.
A boltosok mintha csak egy időutazás élő jövőbeli reklámjai lennének, esőben, fagyban ott álnak a vártán. Várva a jobb időket.

De azok valamiért csak nem akarnak jönni.

Néha már szinte meg is sajnálom őket…

 JÖN: Ha egy határt átlépünk... romániai úti élmények. (http://mindennapimorcossagok.blog.hu/)