Az emberek hülyék

Tegnap este együtt dobbant sok millió magyar szív... együtt dobbant, nem csak egy bokszolóért és nem csak azért a hősies kitartásért, amit ritkán látni, hanem egy álomért is. Egy álomért, ami a miénk mióta megszülettünk: elérni valamit, megszerezni azt tűzön-vízen át. Akár csak a mesebeli szegénylegény, aki elindul a falujából, és mint Dávid, sorra legyőzi a nálánál annyival nagyobb ellenfeleit... talán egy picit példát is kaptunk mi, magyarok. Példát kitartásból, győzni vágyásból és emberségből. Igen, emberségből, a mérkőzés közben és a végén is, amikor az eladdig ádáz ellenfelek mosolyogva ölelték meg egymást és nem gyűlölködve, hanem teljes barátságban gratuláltak a másiknak, értékelve annak teljesítményét.

ha Madártól csak ezt az utolsó momentumot sikerül eltanulnunk, talán már akkor is előrébb léptünk.

Ideje is volna.

Az ügy szakmai részét nem taglalom, mindenki tudja, miért kellett Madárnak súlycsoportot váltania, mint magyar versenyzőnek egy német klubban...

Mindenesetre most már a tengerentúlon is felkapták a fejüket a szakírók és az internetes portálok.

Lassan érdeklődés kelt az eleddig veretlen, kétszeresen profi világbajnok magyar iránt, aki harmincegy mérkőzésen keresztül nem talált legyőzőre.

Ennek az országnak szinte mindene megvan: egyedi nyelv, fantasztikus borok, bódító mosolyú nők, hihetetlen tudásúm kreatív emberek, egy velünk született óriási erő... csak egyvalami hiányzott mindig: az a büszkeség. aminek híján bárhová is vetődünk, csupán jöttmentként kezelnek bennünket - ami miatt a magyar ember eltűr olyan dolgokat is, ami más nemzetek számára már eltűrhetetlen lenne.

Amikor ránéztem az ellenfélre, azt láttam rajta amit a legtöbb körülöttünk lévő nemzetek fiain: azt a nyugodt magabiztosságot, ami nem a személyes tapasztalataiból származott, hanem a nemzettudatának részeként apránként ,de annál erősebben integrálódott a felnövekvő nemzedékekbe.

Ez az, ami benne van az amerikaiakban, az oroszokban, az olaszokban és sok más öntudatos nemzetben, még a németekben is, a két elvesztett világháború ellenére.

Mibennünk magyarokban a szikráját sem látom, köszönhetően persze annak a hihetetlen szakértelemnek, amivel vezetőink hosszú évtizedek során megtanítottak bennünket - nem utolsósorban saját példájukon keresztül – arra, hogy mennyit is ér a magyar nemzet.

A tegnapi este a pozitív példa: amikor sikerül a lehetetlen, méghozzá azért, mert nem a pillanatnyi nehézség volt, ami meghatározta a tudatot és a cselekvés irányát, hanem a végcél, ami soha nem változik, bármi is történjék az úton menet közben.

Erdei Zsolt, akit már sokan temetni kezdtek - nem elsősorban a kvalitások, hanem inkább a menedzsment hiánya miatt -, újra felállt.

Ő számomra megtestesíti mindazt, amit a keleti filozófusok az élet egyetlen élhető formájaként tanítanak: nem a múltat sírni vissza, hanem felvállalni a bizonytalant egy még sokkal jobbért cserébe.

Mint utólag kiderült Madárnak baljós ellenfele mellett az influenzával is meg kellett birkóznia. Valószínűleg ez is volt a magyarázata annak a hirtelen és megdöbbentő erőhanyatlásnak ami szinte előzmény nélkül tört rá. Talán nem voltam egyedül a mérkőzés folyamán, amikor tehetetlenül, és reménytelenül néztem amint a hetedik menet környékén Zsolt erőtlenül, szinte támolyogva próbálta megtartani valahogy az egyensúlyt.

Itt persze nem a saját egyensúlyára gondolok, mert azért kemény fából faragták őt, hanem arra a hihetetlen lelkierőre, ami bármely külső, a bokszhoz nem értő néző számára is tökéletesen nyilvánvaló.

Ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor egy ember kivételes teljesítménye révén mi, magyarok, büszkék voltunk magyarságunkra. És büszkék leszünk még egy ideig.

Én legalább is személy szerint, mindenképpen.

 

Köszönjük, Madár!